Zöldtető- és Zöldfal Építők Országos Szövetsége

Zöldtető- és zöldfal építők vezető szakmai szervezete

A csapadék se legyen „közjószág”

Immár négy évtizede megy szembe az „árral” Szinay Miklós ökohidrológus, aki szerint itthon a pazarló csapadékvíz-elvezetés gyakorlatát az ökológiailag fenntartható rendszer szerint kellene átalakítani. Ennek megoldása a csapadékgazdálkodás, melynek alkalmazása a világ számos fejlett országában természetes, mert mind az ökológia, mind a gazdaság, mind a társadalom számára hosszú távon hasznos.

Bár a csapadékgazdálkodásnak itthon is vannak kezdeményei, a szakember szerint azért nem válhatott „hivatalossá”, mert a hazai vízügy irányítói manapság is a csapadékvíz-elvezetésen alapuló belvízgazdálkodás szellemiségének gyakorlati „foglyai”. Pedig az Európai Unió Víz Keretirányelvben (VKI) rögzített ökológiai követelmények Magyarországra is érvényesek, a jelenlegi rendszer helyett új vízgazdálkodási szabályozásra és gyakorlatra van szükség. Ráadásul csak a VKI-nak megfelelő „vízpolitikára” ad fejlesztési forrásokat az EU, tehát ökológiailag és anyagilag is nagy a tét.

Mi a baj a magyarországi vízgazdálkodással? Éppen elég gondot jelentenek az ár- és belvizek pusztításai, sokba kerül a védekezés, baj esetén pedig az „özönvíz” elvezetése és a helyreállítás. Tud jobb megoldást?
– Az alapvető baj az, hogy nemcsak a szemléletben, hanem a mindennapos gyakorlatban is kizárólagos cél: a lehullott csapadékot mielőbb elvezessék ahelyett, hogy a talajjal és a csapadékkal való együttes gazdálkodást valósítanánk meg. Ahhoz ugyanis, hogy az egész társadalom – benne a gazdaság és az egyének – számára jól hasznosuljon az égi áldás, a csapadékkal való gazdálkodást föl kell váltania a csapadékgazdálkodás gyakorlatával. Bár szójátéknak tűnhet, mégis óriási a különbség a két fogalom között, ami kihat a megvalósításra. Míg az előbbi lényegében azon a túlszabályozott rendszeren alapul, hogy mielőbb szabaduljunk meg a csapadéktól, addig az utóbbi – az erőforrás-gazdálkodás elvén – arra irányul, hogy célszerű ökohidrológiai megoldásokkal a fenntarthatóságnak megfelelő módon bánjunk mind a meglévő vízkészlettel, mind az esővízzel. A csapadékkal s annak nyomán az ár- és/vagy belvízzel való bánásmód – meghatározóan a túlszabályozott előírásokban rejlő üzleti elvárások szerint – nem a víz állapotának javulását, hanem az egyre több víz- és szennyvízkezelő berendezés, öntözőmű, másfajta víz-műtárgy felépítését, működtetését szolgálja, ami sok esetben nemcsak károsan hat a természetre, hanem drága is, sőt egyre elviselhetetlenebb kiadásokat jelent majd a lakosságnak. Ezzel szemben a csapadékgazdálkodás olyan hidromeliorációs megoldás, amellyel nemcsak normalizálni lehet a talaj vízgazdálkodási tulajdonságait, hanem hosszú távon teszi fenntarthatóvá a rendszert ökológiailag éppúgy, mint az anyagi források tekintetében. Ennek kapcsán – becslések szerint – a természeti erőforrás gazdasági modelljének országos elterjedésével összesen mintegy 28,3 ezer milliárd forint értékű öntözőkapacitás működtetése válik fölöslegessé, hiszen a gyökérágyas gazdálkodási rendszer folyamatosan biztosítja a kedvező talajnedvességet.

A cél, hogy jó állapotba kerüljön a felszíni és a felszín alatti víz. Az erre való törekvés megfelel a VKI-ban megfogalmazott elvnek: a jó állapot nemcsak a víz tisztaságát jelenti, hanem a vízhez kötődő élőhelyek minél zavartalanabb állapotát, a biodiverzitást s persze a megfelelő vízmennyiséget. A jó állapot eléréséhez szükséges beavatkozásokat össze kell hangolni a fenntartható fejlesztési igényekkel. A VKI – amely hazánkra is kötelező érvényű – gyökeres szemléletváltást, strukturális ökológiai váltást vár el a vízgazdálkodás területén. Ez számos műszaki jellegű, ökológiai, jogi, gazdasági, intézményi, szervezeti változtatás összehangolt végrehajtását igényli. Ebből adódóan a kidolgozásban – a jelenlegi vízgazdálkodási tervekkel és gyakorlattal ellentétben – lényegesen több szakma eredményeit kell komplex módon érvényesíteni. A struktúraváltás, -változtatás nyomán a mostani – gyenge fenntarthatóságot mutató – modellről fokozatosan át kell térni a környezeti, a szigorú fenntarthatósági modellre. Ennek alapelve a fizika törvényeinek megfelelő ökoszisztéma logikájában és megértésében, illetve alkalmazásában rejlik. Nagyon egyszerűen megfogalmazva a megoldást: a csapadék önszabályozó áramoltatása a talajban…

A hidromelioráció alapábrája

A csapadék eddig is a talajba került, hogyan lehet utána gazdálkodni vele?
– A kérdésében benne van az a pazarló szemlélet, illetve a „közvagyonnal” való általános bánásmód, amely a jelenlegi rendszert jellemzi. Csak azért, mert az esőt „ingyen” kapjuk – előbb-utóbb úgyis jön az égből –, ne tekintsük szabad „prédának”, illetve ne csak a pillanatnyi igényünk szerint használjuk föl, hanem gazdálkodjunk vele, mert azzal javítjuk az ökológiai egyensúlyt, akárcsak az egyéni, a gazdasági, illetve az össztársadalmi életkörülményeinket. A közgazdaságtan a „közjószág” elve alapján fejtegeti azt sok-sok példával, hogy amiért nem kell fizetni – például a közös legelő vagy a természeti szépségek –, azt az emberek többsége nem becsüli meg, s csak akkor döbben rá a hiányra, ha az esetleg már visszafordíthatatlanul elmúlt vagy csak nagyon nagy erőfeszítéssel lehet, úgy-ahogy, visszaállítani. Ezért kell megelőzni például azt is, hogy a Föld ne fogyjon ki a vízkészletből, s erre az a megoldás, hogy jól bánjunk az égi áldással. A csapadékgazdálkodás elterjedésével kiegyensúlyozottá válik a vízfelhasználás a mezőgazdaságban éppúgy, mint a településgazdálkodásban. Egyébként – szakmai megközelítés szerint – a földekre hulló csapadék nem jut be rendesen és jól hasznosulóan a földbe, ezért van szükség hidromeliorációs gyökérkezelésre, a gyökérágyra. Ennek lényege, hogy olyan műveletekre van szükség, amelyek elősegítik a csapadékvíz talajba jutását s azt, hogy az ottani „egészséges” mechanizmusok érvényesüljenek. Ehhez mélylazító, biológiai, esetleg kémiai talajjavítást kell végezni.

Mi az akadálya a szemléletváltásnak, s ennek nyomán a gyakorlati megvalósításnak?
– Az ökológiai gondolkodás általánossá válása nemcsak a társadalom tagjainak többségéből hiányzik, hanem a vízügyet közvetlenül irányítókéból is. A megoldás: a csapadék önszabályozó áramoltatása a talajban, amit a gyökérágy-koncepcióban fogalmaztam meg. A magyar hidrológiai és agrár-szakirodalomban még csak utalást sem találtam a talajlevegő és/vagy hidromeliorációs gyökérágy, -zóna szabályozásáról, az e szerinti talajnedvesség méréséről, ami a csapadékgazdálkodás alapja. Ennek az elvnek nemcsak a mezőgazdaságban van szerepe, hanem valamennyi településen, ahol az ökohidrológiai eredmények szerint – a városi, illetve a falusi életmód sajátosságainak megfelelően – kell a csapadékvízzel gazdálkodni. Ahogy most bánunk a vízzel, a csapadékkal, az nem fenntartható, gazdaságtalan, nem a valódi ökológiai problémákat oldjuk meg vele, hanem annak egy rosszul megalkotott formájában adunk választ, s emiatt a bajok – vagyis hol a hirtelen sok víz, hol a szárazság – ismétlődnek, egyes helyeken állandósulnak.

Hidromeliorációs gyökérágy (Gyökérágy és a drénezési porozitás ökohidrológiai értelmezése)

Mire alapozza az elméletben megfogalmazott csapadékgazdálkodás hasznosságát?
– A csapadékkal, a vízzel való ésszerű és fenntartható – a társadalom és az egyén számára kölcsönösen hasznos – gazdálkodás igénye nem új keletű és nem csak én foglalkozom vele. Négy évtizedes kutatómunka áll mögöttem, szinte szélmalomharcot vívok a „hagyományos” felfogású vízügyi irányítókkal. Pedig sem az elméleti, sem a gyakorlati kutatásokkal nem vagyok egyedül, nagyon sok, hasonló felfogást valló vízügyi szakember, tudós szeretné, hogy Magyarországon is érvényesüljenek az ökohidrológia eredményei. Számos szaktudós – például a talaj vízgazdálkodásában úttörő szerepet játszó Szabolcs István és Várallyay György professzorok – vízgazdálkodáshoz kapcsolódó munkájából is merítettem, mire eljutottam arra az álláspontra – s ezt következetesen képviselem –, hogy ökológiai fordulatra van szükség a hidrológiában. Ehhez kidolgoztam egy használható rendszert, amelyet – több munkacsoportban és egyénileg végzett vizsgálatok adatai, tapasztalatai alapján – sok tanulmányban részleteztem, összegeztem. Sőt, több rangos fórumon tartottam előadást, de egyelőre nem látom jelét a szükséges változásnak. Hangoztatják ugyan a vízügy jelenlegi irányítói, hogy „alávetik” magukat a VKI követelményeinek – ami persze kötelezettségünk –, de még a régi felfogás érvényesül. Pedig vannak itthoni próbálkozások, illetve jó eredmények, amelyekben magam is részt vettem, ám azok egyrészt régen voltak, másrészt az alkalmazott megoldásokat korszerűsíteni kell.

Hol és milyen formában valósultak meg itthon a csapadékgazdálkodás elvei?
– Időben sajnos elég messzire kell visszamenni, ráadásul kalandosnak is mondható a kivitelezés. Csaknem négy évtizede kezdtünk el a Mélyépterv vállalatnál foglalkozni – ami tervezést és kutatást jelent – a csapadékgazdálkodással, szakmai megfogalmazásban: a hidromeliorációval, ami komplex meliorációként ment át akkor a szakmai köztudatba, gyakorlatba. Akkoriban kezdtük el – az energiamérleg elvén alapuló öntözést és a vízelvezetést egyedüli lehetőségnek tartó belvízgazdálkodást – a vízpótló, ökohidrológiai öntözéssé és csapadékgazdálkodássá átalakítani. Ehhez a talaj komplex vízgazdálkodási tényezőit vettük alapul. Ezt a felfogást, illetve gyakorlatot természeti erőforrás-gazdálkodásnak nevezi a szakma. A mélyépterves csapat által 1970-ben elkezdett kutatómunka eredményeként előbb Baranya megyében, Szentegáton, majd 1972-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Csenger településen mutattuk be a csapadékgazdálkodás mezőgazdaságban alkalmazható modelljét. Összesen több százezer hektáron mutathatta meg előnyeit a csapadékgazdálkodás, vagyis a komplex meliorációs program. Meghatározóan állami gazdaságokban és eredményesen működő, nagyobb termelőszövetkezetekben sikerült bizonyítani a rendszer előnyeit: például a „bemutatóhelyeken” 20-50 százalékos termésnövekedést értek el. Erre a vízügy akkori irányítói is felfigyeltek, de ahelyett, hogy fölkarolták volna az újfajta megoldást, túlszabályozásba kezdtek, üzemi-meliorációs megoldás bevezetésével tönkretették a komplex szemléletet igénylő rendszert, ezzel szinte lenullázták annak eredményességét. Ahogy manapság is, a drága, ám látványos öntözéscentrikus szemléletet sértette a mélyépterves szakemberek által kidolgozott és alkalmazott csapadékgazdálkodás. Úgy három évtizede szinte áll az ügy, talán a VKI-nak való kötelező megfelelés változtat a helyzeten. Itthon, az ezredforduló után, a hidrológus szakma egy része kezdett elfordulni a korábbi rossz vízgazdálkodástól, ami abban is megnyilvánul, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Vahava (Változás-hatás-válaszadás – a szerk.) jelentésében visszaköszön a csapadékgazdálkodás jövőben járható módja. Ez mindenképpen biztató…

Számomra eddig jórészt a mezőgazdaságban való hasznosságra utalnak a fejtegetései, miközben a csapadék-, illetve a „jó” vízgazdálkodás elvének a városokban, a falvakban élők számára is lehetne haszna. A településeken – ahol jellemző a szilárd burkolat, épületek, létesítmények sokasága adja a „természeti környezetet” – hogyan oldható meg a hidromeliorációs gyökérágy elve? Egyáltalán, mennyivel kerül többe – munkába, pénzbe – a gyökérágyrendszer kialakítása?
– A csapadékgazdálkodásnak voltak már előzményei az 1870-es években Dániában és Hollandiában, akkoriban vízrendezéses módszernek hívták. Később, az 1940-es évektől az Egyesült Államokban alkalmaztak hasonló módszert azzal, hogy elterjedt a talajnedvesség mérése a gyökérágyban. Nyugat-Európa fejlettebb mezőgazdaságú országaiban is nagy múltja van már, hiszen a kiváló terméseredmények kézzelfogható „bizonyítékok”. A városokban, falvakban élők számára pedig a fenntartható környezetgazdálkodási megoldásokra van szükség. Például teljesen új struktúrát kell meghonosítani az építészetben: más építési szemlélet, kultúra kell, minél több természetes megoldásra van szükség. Például a zöldtetők elterjedésére, a parkok nagyobb arányára vagy a fenntartható hulladékszegény és/vagy -mentes technológiákra, hogy ez utóbbiak is minél kevésbé szennyezzék a vizet. Ezen a téren még sok a tisztázandó kérdés, feladat, hiszen a szilárd burkolatú településeken másként kell érvényesíteni a csapadékgazdálkodás elvét.

Milyen esélyt lát arra, hogy a csapadékgazdálkodás itthon is „hétköznapivá” válik? És egyáltalán, mennyi idő kell a váltásra?
– Egyelőre csak a jelek biztatóak, mert vannak olyan hivatalos állásfoglalások, amelyek papíron az ökohidrológiai elvek gyakorlata mellett foglalnak állást. Ugyanakkor a VKI szerint ránk háruló feladatok egyrészt kötelezettségeket jelentenek a fenntartható vízgazdálkodás meghonosítására, másrészt kényszert is, hiszen csak az ökológiai követelmények teljesítéséhez kaphatunk európai uniós támogatást.
Ez az anyagi oldal, de ennél sokkal fontosabb, hogy a jövő generációja természetesnek vegye: hiába kapjuk ingyen a csapadékot, azzal jól kell gazdálkodni, különben az életünkkel játszunk…•

Szerző: Bubrik Gáspár

Forrás